Sikátorok

Tárgy: Sikátorok Csüt. Márc. 28, 2013 6:43 am

Leírás hamarosan......

Hozzászólások száma : 4 Join date : 2013. Apr. 07.

Hosszú és kacskaringós utat tettem meg ma, főleg mivel a napom egy rémálom volt. Reggel még semmi gond nem volt, a házimunkákkal pepecseltem, meg vártam hogy Nihlien hazahozza a papírmunkát, amikor azonban hazajött, nem volt jó kedvében, valami történt, nem mertem megkérdezni, és hamar el is rohant, és később már a klónbázis emberei jöttek ki, hogy elvigyenek, nem is értettem miért, de akkor mondták hogy az eredetim, akit sosem láttam, meghalt, és mint klónt, ki kell vonniuk a forgalomból. Halálra rémültem, és próbáltam elmenekülni, de többen voltak, és nyilván nem én voltam az első, így hamar tudatlanságban találtam magam, és arra ébredtem fel, hogy visznek valahová, és már deaktiváltak. Ezt csak onnan tudom, hogy hallottam némi beszélgetésfoszlányt, és elmenekültem valahogyan. Nehezen, meg is sérültem, meg meg is kínoztattam magam ráadásul, de muszáj volt hogy ne ismerjenek fel. Összefogtam a hajam, és egy sapkát húztam fel, és mire este lett, vagyis hát olyan éjjel körül már a lábamon is alig álltam.

Most csak megállok öt percre, aztán megyek tovább, nem maradhatok sokáig egy helyen, de hová mehetnék? Ötletem sincs, így csak kedvtelenül és félve csúszok le a fal mentén a földre, hogy pihenjek egy kicsit. Csak egy egészen kicsikét... A bal karomat szinte nem is érzem, tompa fáj, lüktet, abszolút használhatatlan... Nagyon jó....Ha nem találok ki valamit sürgősen akkor végem van.

Hozzászólások száma : 4 Join date : 2013. Apr. 08.

Ez is egy teljesen átlagos napnak indult. Elég korán keltem, szinte hajnalban, azaz 11 órakor. Igen, nekem az még korán, mivel általában az éjszakába nyúlóan dolgozok, valamikor aludni is kell. Ezért harapok, ha valaki megzavar benne. Különben is egyedül élek és nekem aztán ne mondja meg senki, hogy mit csináljak. Egyedül… sajnos. Pedig jó lenne valaki, aki szeret.. vagy csak a kedvemben jár, én meg birtokolhatom, valaki, aki csak az enyém. Még így is képtelen voltam rávenni magam, hogy kimásszak a takaró alól, de megtettem nagy nehezen, felkaptam a cuccom és futni indultam. Soha nem lehetek elég fitt és ha már ennyire szeretek aludni, legalább ne lustuljak el. Laza 8 km-t hagytam magam mögött, amikor egy fél óra elteltével hazaértem. Ha már feléledek, rendkívül utálom a semmittevést, mégis eltelik a nap valahogy és már azon kapom magam, hogy egy gyors készülődést követően indulhatok dolgozni. Nem viszem túlzásba a dolgot, egy szűk nadrágot kapok magamra, hozzá egy fűzőszerű felsőt, amiből néha még a hasam is kilóg, majd egy szintén rövid bőrdzsekit. Az egész összhatást egy nőies, csatos platformcsizmával teszem teljessé. Kiegészítő most nincs sok, bőven elég az a nem kevés tetoválás, ami rajtam van. Már sötét van, amikor az utcára lépek. Nem lakom messze a bordélytól, amit üzemeltetek, így aztán egy könnyed esti sétát választok. Minden a megszokott módon halad, amint odaérek, már megy az élet, különösebben dolgom sincs, de nekem sem kell feltétlen mindig hajlszolni magam… Mire vannak az alkalmazottak? Mondjuk arra, hogy az értetlenségükkel jól felidegesítsenek. Ennél jobban nem sokmindent utálok és az egyik új lány ma igencsak próbára teszi a véges türelmem. Kell egy cigi erre, most azonnal… Kirontok az épületből és úgy döntök, nem csak cigifüsttel, de friss levegővel is teszek a nyugalmamért. Körbesétálom az épületet, hátha annyi idő elég lesz a biztonságiaknak, hogy kedvesen kikísérjék a nemkívánatos nőt. Az épületnek ez az oldala sötét, ide már csak alig szűrődnek be fények, de nem félek, mitől kéne? Mégis halk káromkodással megnyilvánulok, amikor szinte belebotlok valakibe. Azt sem tudom, hogy fiú vagy lány, arra figyelek, hogy ne essek át rajta. Talán a sötét, talán a gondolataim miatt.
- Nincs jobb dolgod, itt kell ijesztgetni másokat? – förmedek rá első indulatomban, aztán megnézem magamnak az ismeretlent. Fiú, határozottan az, méghozzá a jobbik fajtából. Hosszú haját még én is megirigylem. Aztán rám emeli a szemeit, amik a sötétben is olyan szomorúnak és fájdalmasnak hatnak, hogy még én is megsajnálom és egyből visszaveszek magamból.
- Nem úgy gondoltam… Jól vagy? – érdeklődök és csak ezután tűnik fel, miért is olyan fájdalmas a tekintete. Leguggolok mellé, közben eldobom a cigit, amire annyira vágytam. Valahogy már nem érdekel. Különös érzésem támadt és ez sokkal fontosabb most, mint egy cigi. Bármikor rágyújathatok egy másikra.
- Te vérzel. Mi történt veled? – szólalok meg halkan és fogalmam sincs, mihez kezdjek az idegennel. Itt nem hagyhatom, annyira szemét még én sem vagyok.
- Ki vagy te? – érdeklődök tovább, kinyújtom a kezem és megfogom az övét. Vetek egy pillantást a csuklójára, nagyon is tudom mi megy itt, az egész világ arról szól, hogy vagyunk mi, emberek, meg vannak a klónok. Fura mintát találok a csuklóján, nem tudom hova tenni a dolgot, így aztán várom, hogy mondjon valamit a vonzó idegen.

Hozzászólások száma : 4 Join date : 2013. Apr. 07.

Épp csak egy pillanatra hajtom hátra a fejem, hogy pihenjek és megerőltessem magam, hogy találjak ki valamit. A vérem még mindig száguld az ereimben, még mindig félek hogy megtalálnak és elvisznek, és a saját szívdogoásom is olyan hangosnak hallom, mintha vízesés mellett állnék. Aztán hirtelen megijedek egy felém törtető árnyéktől, és öszébb húzom magam, de még így is egy kicsit nekem jön, és a hangjáról már tudom hogy nő, de az arcát csak akkor látom meg, amikor közelebb ér. Milyen szép... biztosan igazi. Amikor lehurrog hogy mit ijesztgetem, rápillantok szürkés szemeimmel, és szomorúsággal vegyes fájdalom vegyül bele.
- Sa-Sajnálom, nem láttam hogy jön... - szabadkozok egy kicsit, és közben megmoccannok, de egyből fel is szisszenek, ahogy a sebesült karom, majdnem csurom vér, nem igazán esik jól mozgatni, pokolian fáj, csoda hogy még nem szakadt le. Vagyis hát nem tudom mennyire kell hogy ennek fájjon, mivel eddig védve voltam mindenféle ilyesmitől, csak a volt gazdám vert el néha de az más, nem ilyen jellegű fájdalom volt.

- Jól, igen azt hiszem, semmi baj - próbálok mosolyogni egyet mellé, de nem nagyon megy, túl nagy a fájdalom ahhoz hogy igazi legyen a mosolyom. De legalább megpróbáltam. Ahogy mellém guggol, kicsit elhúzódom, nem tudom mit akar, nem ismerem ezt a nőt, vajon ki lehet? Nem akarok meghalni, kezdek kétségbeesni, és csak megrázom a fejem.
- Én csak... szóval szerencsétlenül voltam rosszkor rossz helyen... - sóhajtok fel, mert ez végül is igaz, nem ott kellett volna lennem, ahol éppen voltam, és meglőttek. Furcsa egy nő, azt hittem hogy a legtöbben ilyenkor elszaladnak, vagy sikítanak vagy nem tudom, Nihliel sosem volt jó véleménnyel a nőkről annak ellenére hogy sorra hordta őket haza.
- Én, csak... rendben leszek valahogy... - sóhajtok fel, és felszisszenek mikor a kezemhez ér, nem ellenállok, de mivel a vérző karomon van a tetoválás minta, kellemetlen a mozdulat.
- Rickardo vagyok... és nem.. nem akartalak megijeszteni... - mutatkozok be hirtelen mondva egy nevet, mégsem vallhatom be hogy klón vagyok. Bár a torkomba ugrik a szívem egy pillanatra de hál istennek nem látja a számom a tetoválások között. Bár ha jobban megnézné, de nem, szerencsére nem nézi meg jobban.

Hozzászólások száma : 4 Join date : 2013. Apr. 08.

Ez kellett nekem még mára. Belefutni egy ismeretlenbe. Pontosabban egy vérző ismeretlenbe, pont az én bordélyom mellett. Először észre sem vettem, hogy van itt valaki, olyan sötét van, de ahogy ráförmedek válaszol, legalább magánál van. Amint jobban megnézem, feltűnik, hogy mennyire jó pasi. Nem is értem, hogy mászkálhat egyedül és miért nem követi a csajok serege. Körbepillantok, de nincs itt senki más, kicsit sem vagyok félős, de egy vérző seb nem éppen bizalomgerjesztő. Ki tudja hol szerezte. Rákérdezek, de bármit is válaszol, azt nem feltétlen kell elhinnem. Nem nagyon bízok az emberekben, ez a helyzet meg csak azt erősíti bennem, hogy bár nem hagyom itt, hogy a fal mellett vérezzen el, de azért van még némi fenntartásom, amikor megszólal.
- Semmi baj? Nekem nem úgy tűnik. Mi okozta ezt a sebet? – kérdezek rá, elég jól ismerem az ilyesmit, én sem vigyázok annyira magamra, mint kéne és máskon sem egy sebet láttam már el. Sötétben viszont csak annyit látok, hogy vérzik, de hogy milyen eredetű a sérülés, az más kérdés. Ahhoz jobban szemügyre kellene vennem, ami nem itt fog megtörténni.
- Látom fáj… szóval? – mosolyog, de látszik, hogy nem jókedvében. Fájhat neki elég rendesen, így aztán sürgetem is a választ, mielőtt keresni kezdenének. Végülis egy cigire ugrottam ki, bármikor utánam jöhet valaki. Ahogy leguggolok kicsit távolabb is húzódik, de hagyja, hogy megnézzem a kezét. Nem lehet tudni, ki az eredeti és ki a klón. Különben is, túl jó pasi.. vagy túl jó másolat. Nem tűnik sem erőszakosnak, sem agresszívnek, inkább kétségbeesett és fáradt.
- Rendben leszel? Így biztosan nem, el kell látni a sebed. Hívjak dokit vagy velem jössz? – vetem fel és magamat is meglepem, nem csak az ő arcára ül ki a meglepetés. Azt hiszem erre mondják, hogy merész vagyok, de szeretem a kalandokat. Ez pedig nem egy hétköznapi eset. Végre egy kis izgalom ebben az unalmas városban.
- Én Nalani vagyok és nem ijesztettél meg, csak nem számítottam rá, hogy szószerint belebotlok itt valakibe a sötétben – válaszolok, kicsit azért visszafogottabban is megszólalhattam volna, nem kellett volna az elején egyből ilyen durván letámadni. Felállok és kinyújtom a kezem a sebesült férfinak.
- Hogyan döntöttél, jössz? - kérdezek rá. Már most tudom, hogy hova viszem, ha velem jön és nem a dokit választja. Biztosan nem a mellettünk levő épületbe, ahol sok kíváncsi szempár szegeződne ránk. Elég diszkrét mindenki, de vérző sebbel ritkán találkoznak és mivel fogalmam sincs, hogyan szerezte, nem akarok belekeveredni. Inkább felviszem a lakásomra, úgysincs messze, már ha tényleg velem akar jönni. Ha lenne hova mennie, nem itt lenne. Ránézésre nem sok választásra van.

Hozzászólások száma : 4 Join date : 2013. Apr. 07.

Kicsit még szorongva figyelem a nőt, de nem tűnik gonosznak, és őszintén szólva én csak aludni szeretnék de azt nagyon. Az első heves megnyilvánulása ellenére, már szinte egész szelíden beszél, de nem tudom bízhatok-e benne, persze jelenleg nem sok választásom van, bármit is teszek. Kíváncsiak figyelem a nőt, de a karom lüktetésétől, lassan a fejem is kezd tompa lenni és összevissza száguldanak csak a gondolataim, minden rendszer nélkül, fájdalomhullámok öntenek el, így kicsit előre is görnyedek, és a térdemre hajtom a fejem, csak ne zsongana ennyire mááár...
- Meg... megleszek azt hiszem - ismétlem meg magam, de ezzel még magam sem tudnám meggyőzni ami azt illeti, így végül csak megmondom mi okozta, úgysem nehéz kitalálni.
- Rám lőttek... Nem tudom miért, de megijedtem és elfutottam... - tulajdonképpen ez így volt, csak a lövés nem ovlt véletlen, hiszen már prédának számítok, egy halott ember klónja vagyok, pedig soha sem láttam az igazimat. Lehet hogy jobb, de azért... eretnek egy gondolat de megismertem volna....

A nőre pillantok, ahogy megszólal, és szomorúan biccentek, így van. Nagyon fáj, és már mindenem fáj. A megjegyzésére nagyra nyílnak a szemeim, és hevesen megrázom a fejem.
- Ne-ne, kérlek, nem akarok orvost... - tiltakozok, ha meglátna, egyből megismerne és akkor nem a kórházba hanem hullaházba kerülnék, vagy nem tudom hová. De nem akarom, csak ezt tudom, hogy élni akarok még. Elkeseredetten pillantok a nőre, vele menni mit jelent vajon a számomra? Életet vagy halált? Végül mégiscsak biccentek és elfogadom a kezét, és nehézkesen feltápászkodom, alig maradt erőm.
- Veled... veled megyek. De nem akarok.. a terhedre lenni... - jegyzem meg végül, mert bármennyire is menekülni akarok, és élni nehezen tudom levetkőzni a beidegződött dolgokat, mint olyasmit hogy engedelmeskedni az igaziaknak, elvégre mi klónok azért vagyunk hogy szolgáljunk... nincs rendes életünk, nincs nevünk, semmink nincs, a halálunk után semmi sem marad meg rólunk. Elszorul a torkom ezekre a gondolatokra, és megrázom a fejem, nem akarok ilyesmire gondolni sem. Nem vagyok eléggé magamnál ehhez.

Követem a nőt, amerre vezet, és közben magamhoz szorítom a fájós karom, de még így is pokolian fáj, és hullámokban önt el a rosszullét, de kitartok valahogy. A kezdeti adrenalin és menekülés elmúlt, már csak a fájdalom és a kétségbeesés maradt és talán valami új is, talán remény hogy élhetek...
- Én... köszönöm, Nalani - szólalok meg végül csendesen, ahogy a nő lakásához érünk, ami tényleg nincs messze, de ez is végtelennek tetszett.

Hozzászólások száma : 4 Join date : 2013. Apr. 08.

Ez az egy érdekel csak, hogy mi történt. Ugyanis ha valakinek a célpontja, nincs kedvem nekem is azzá válni. Jó persze, ha az is lenne, nyilván nem vallja be, hogy nem jár éppen törvényes úton. Ebben a szorult helyzetben viszont akár igazat is mondhat.
- Rád lőttek? De mégis ki, ismered? – teljesen ledöbbenek. Mostmár biztos vagyok benne, hogy igazat mond. Ez a része igaz, de az, hogy miért lőtték meg, azt nem tudja. Állítólag. Nekem meg pont ez a része nem tetszik a dolognak, de mint általában, most sem a józan eszemre, hanem a megérzéseimre hallgatok. Azok mindig bejönnek. Most azt érzem, hogy segítenem kell neki, nem számít miért történt, nem hagyhatom itt.
- Benne maradt a golyó? – kérdezek rá nyugodt hangon. Nem ijedek meg. Csináltam már ilyet, hát ez van, nem vagyok egy jókislány, ilyen is volt. Nem szívesen szedem ki, de ha kell, megteszem. Ha szerencsém van... és főleg, ha neki szerencséje van, akkor csak súrolta, de ahhoz túl erősen vérzik. Majd ha közelebbről megnézem, kiderül.
- Rendben, akkor nem lesz orvos, de ezzel csinálni kell valamit. Akkor menjünk hozzám – vetem fel a válasza után. Valahogy gondoltam, hogy nem akarja másnak is megmutatni. Nem félek tőle, nem csak azért, mert vérzik és láthatóan megmozdulni sincs sok ereje, hanem, mert belenézek a szemeibe sokadjára. Beszédesek. Nem tudom elképzelni róla, hogy képes lenne bármi olyat tenni, amit nem lenne szabad. Inkább csak elkeseredett és fájdalmas a pillantása, pedig a mosolya is szép lenne, ha igazi lenne. A kezem nyújtom felé, hogy segítsek, ő meg elfogadja, szóval döntött.
- Mivel nem ismersz, ezért elmondom. Ha a terhemre lennél, itthagynálak nyugodt szívvel. Ebben biztos lehetsz – jegyzem meg magabiztosan, mert ez így van. Ha valamit nem akarok, azt nem csinálom. Azt magam sem tudom, miért akarom felvinni magamhoz ezt a pasit, akiről semmit nem tudok, de akarom és kész, elszámolni senkinek nem fogok, az biztos. Elindulok, a fiú is jön, de látom, mennyire nehezen megy neki, így lelassítom a lépteimet és megvárom, majd belekarolok.
- Nehogy a cél előtt essél nekem össze – jegyzem meg a magam kedves stílusában, igazából nem vagyok én bunkó, csak kimondom, amire gondolok. Már tényleg csak pár lépés, a fiú eléggé szenved, de a lakáshoz érünk.
- Még nincs mit köszönni, még nem csináltam semmit – válaszolok, miközben a kulcsomat keresem, aztán a zárral babrálok kicsit.
- Szívesen – válaszolom mégis ezt a fiú felé fordulva, aztán kinyílik az ajtó. Felkapcsolom a világítást a lépcsőházban, majd a lépcsőn is együtt megyünk fel, szerencsére nem kell sok lépcsőn felmászni.
- Megjöttünk – engedem előre a lakásban, ott is villanyt kapcsolok, aztán bezárom magunk mögött az ajtót. A fiút egyből a háló felé terelem, én meg közben bemegyek a fürdőbe egy törölközőért.
- Ülj le. Valahogy meg kell nézzem a sebed, de ehhez le kell vetkőznöd – magyarázom, amit szerintem magától is tud. Még a végén azt hiszi, kíváncsi vagyok a meztelen felsőtestére. Ami mondjuk igaz, szívesen megnézném magamnak, de most nem ez az elsődleges célom. Azért nézni szabad nem? Lassan lekerül róla minden, ami zavaró. Segítek neki ledőlni, a keze alá teszem a törölközőt, nem akarom, hogy minden véres legyen. Visszamegyek a fürdőbe, összeszedem, ami kell és így térek vissza a fiúhoz.
- Na mutasd azt a harci sérülést – megfogom a kezét, finoman magam felé fordítom, hogy jobban szemügyre vegyem.
- Annyira nem vészes, csak kicsit sok vért vesztettél – közlöm a tényeket. Óvatosan, egy kis langyos vízben megnedvesítek egy kisebb törölközőt és letisztítom a sebet. Látom, ahogy megrándul néha, de ki kell tiszítani. Különben is, a java csak most jön.
- Ez most fájni fog egy kicsit – figyelmeztetem és lefertőtlenítem a sebet, ez a legrosszabb része, de a legfontosabb is. Végül már csak a kötés marad hátra, rendesen bekötöm és elég szép munkát végzek, akár profinak is elmennék.
- Meg is vagyunk, nem is volt olyan rossz ugye? Hozok neked fájdalomcsillapítót, aztán alvás. Nincs vita – adom ki az utasítást, neki most tényleg erre van szüksége. Most nézem csak jobban meg magamnak. Elképesztően jól néz ki, kimondottan az esetem. El tudnék vele játszadozni. Valahogy elnyomom a zavaró gondolatokat, hiszen a fiú megsérült, de majd reggel, ha jobban lesz... Akkor ki tudja mi lesz, akár meg is hálálhatja, amit teszek érte. Kimegyek a konyhába gyógyszerért meg vízért, aztán addig állok felette, amíg be nem veszi. Kisebb pakolászás után én is mellette kötök ki az ágyon. Nem bújok hozzá, az túlzás lenne.