Rufus park

Leírás hamarosan...

*Egy újabb szőrnyű reggelen vagyok túl. Sikerült elaludnom, ezért a újabb sebekkel lettem gazdagabb. Iszonyatosan fájt, de nem foglalkozhattam vele, mert neki kellett állnom a dolgaimnak. A reggelikészítés közben észrevettem, hogy ideje lenne bevásárolni. Gondoltam, majd a délutáni pihenés alatt elmegyek, akkor úgy is alszik a ház ura. Olyan volt számomra ez a hely,mint a börtön. Nem mehettem sehova. Néha még a bázisra sem engedett el, amiért ott is megkaptam a büntetésem. Mivel klón vagyok, nincsenek jogaim, ezért az tesznek velem, amit csak akarnak. Sajnos ebben, nagyon is tisztában volt a munkáltatóm is. Egy egész évébe telt kiölni belőlem a szájalás minden kényszerét. Valószínűleg ráérzett a bántalmazás ízére, ezért minden alkalommal, ha valami bajt csináltam, csak szimplán megvert. Mostanában szinte keresi az alkalmat, mikor emelhet rám kezet.
mikor elérkezett a délutáni szunya ideje, azonnal felkerekedtem, hogy elmenjek a bevásárló központba. Ez igazából egy másik klón dolga lett volna, de mindig szeretem kijátszani a lehetséges helyzeteket, ha kiléphetek az utcára. A Rufus parkon mentem. Az volt az egyik legkedveltebb helyem. Igaz, nagyon nem is voltam máshol. Miközben csendben haladtam, zenére lettem figyelmes. Kíváncsiságomnak eleget téve, el is indultam megkeresni, merre lehet a forrás. Egy srácot vettem észre, aki nyugodtan táncolt a park közepén, több szemlélő előtt. Egy klón lehetett, hiszen nem messze tőle egy Coon feküdt a fűben. Megdöbbenve, figyeltem a mozgását és azonnal egy fajta irigység és csodálat kapott el őt látva. Irigyeltem, mert ilyen szabadon, ilyen nyugodt szívvel áll ki az emberek elé, és ezért is csodáltam. Egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szemem*
[/center][/center]

*Végre egy szép tavaszi délután. Már mióta erre vártam, nem is tudom. Egész nap a kis védencemet őrizgettem, kísérgettem, de a gazdagabb családoknál minden délután az alvásról szól. Legalábbis a szülőknek, és ha a kis csajszinak nem is, benne van annyi, hogy elengedjen egy kis időre. Ha valami van, úgy is megtalál, plusz egy óra múlva, max másfél, mire felébrednek a szülők, én már úgy is megint ott leszek mellette.
Örülök, hogy ilyen jó kapcsolatot sikerült kialakítanom a gazdáimmal, főleg a kislánnyal. Nem tudom a többi klónnak milyen az élete, de nekem biztos, hogy egészen jó sors jutott.
Mivel ilyen szép fényes időnk van ma, a Rufus parkot választottam a pihenésre... pontosabban a gyakorlásra, ugyanis minden perc szabad időmet a tánc gyakorlására használtam. Elkértem kis gazdám magnóját, fogtam egy CD-t és leléptem. A parkban benyomtam a zenét és nekikezdtem a kissé kevert stílusú táncnak. Sosem érdekelt, hogy hányan néznek. Általában csodálattal lesték, hogy mit művelek, sokszor azonban kiszúrták, hogy klón vagyok és akkor voltak balhék. Ezért hordok mostanában csuklószorítót. Mondjuk ez sem véd meg, ha valaki kiszúrja, hogy a gyönyörű coon velem van... de nem érdekel. Túléltem már pár verést.
Laza fekete gatyát, fekete pólót és egy szürke, kapucnis, cipzáros pulcsit vettem ma fel. Ahogy táncoltam, most is jó páran körém gyűltek. Egyszer-egyszer be is állnak mellém, de az ritkább eset, sokan nem szeretnek közönség előtt táncolni.
Ahogy vége lett egy számnak és megálltam kifújni magam, elmondtam pár "köszönömöt" a tapsoló embereknek, lepacsiztam egy sráccal, akit többször is láttam itt, majd amikor lenyomtam a magnót, hogy ne folytassa a zörgést, hirtelen megakadt a szemem egy gyönyörű lányon kicsit távolabb. Nem is ez volt a furcsa, hanem, hogy engem nézett... de akkor miért nem jött közelebb? És nem is az volt az érdekes, hogy engem nézett... hanem hogy hogyan!
Nem foglalkoztam tehát a többiekkel, lefújtam a további próbát, felkaptam a magnót a hónom alá és megindultam a lány felé.*
-Szia. *köszöntem neki kedvesen mosolyogva. Bemutatkozni nem volt kedvem, mert nem tartottam a 17-es számot, névnek. A kis állatka közben persze követett, sosem hagytam el.*

Annak ellenére, hogy jó idő volt, az egész testemet eltakartam, hiszen testem majdnem minden pontján láthatóak a sebek és hegek. Hosszú, bő nadrág és egy bő, hosszú ujjú felső. Nem valami divatos cucc, sőt nem is nőies, de nem is akarok az lenni. Csupán a sebeimet takargatom vele.
Elbűvölve, vágyakozva néztem a fiút, hiszen olyan szabadnak és gondtalannak tűnt. biztos voltam benne, hogy klón, de a szemem azért csak letévedt a csuklójára, amin egy csuklószorító volt. Néztem, milyen közvetlen az eredetikkel, és még inkább elcsodálkoztam rajta. annyira szabadnak tűnt, gondtalannak. Kíváncsiság és irigység fogott el. Szívesen cseréltem volna vele. Pillantása megakadt az enyémben és éreztem, hogy a lábaim a földbe gyökereznek. Ha akartam volna, se tudtam volna elmenni. Tekintete rabul ejtette az egész testem, és nem engedett mozogni. Hangja szinte végigjárta egész testem, mosolya kellemes bizsergést váltott ki belőlem.*
- Szia - köszöntem vissza halkan. Nem voltam egy szégyenlős típus, de az ő tekintete azonnal pirulásra ösztönzött. De igazából észre sem vettem.* - Mióta csinálod ezt? *mutattam arra a helyre, ahol még az előbb táncolt, aztán a coonra néztem.* - Őrző vagy?
*Nem szeretem megkérdezni a klónoktól, hogy kik is, de ő más volt... Muszáj volt tudnom róla mindent.

*Már százszázalékosan biztos lehettem benne, hogy klón, hiszen maga mondta el. Ezzel még nagyobb csodálat burjánzott bennem.
Miközben beszélt, újabb és újabb borzongás futott rajtam végig, közben éreztem, hogy melegem lesz. Nem is csodáltam, hiszen a pulcsi, meg a hosszú nadrág elég sok ilyen időben, de nem szerettem mutogatni a sebeimet. Elég volt minden nap belenéznem a tükörbe. Négy éve van itt, és milyen jól járt. Annyira irigykedtem a szabadságára.*
- Köszönöm - mondtam egy szelíd mosollyal az arcomon és éreztem, hogy azonnal elpirulok. Soha nem mondtak nekem ilyet. A "klónkutya", vagy a "büdösszajha" többször csattant rajtam, mint egy kedves bók. Kérdésére nem válaszoltam, csak bólintottam, majd megmutattam a csuklóm. Figyeltem, hogy ne húzzam túlságosan fel a pulcsi ujját, mert akkor máris meglátszódna a hegem. idegesen néztem körbe, hátha látott valaki minket. Hiába... a gazdám tett róla, hogy féljek az eredetiktől. Ennek ellenére, igenis tervezem a felkelést.
Egy kislány testőre... Mennyivel könnyebb lehet neki. Szívesen lennék egy kislány mellett, mint egy vadbarom ember mellett. De ugyebár nekem nincs szavam, nem mondhatok fel...
Egy pillanatra grimaszoltam, de gyorsan eltüntettem. Nagyon reméltem, hogy nem veszi észre.
Azonnal ledermedtem és csodálkozva néztem rá, mikor megkért, hogy menjek vele táncolni. Keze megragadta az enyémet, de nem tudtam nemet mondani. Egyszerűen megbabonázott. Nem tudtam ellenkezni... talán nem is akartam. tele volt meglepetéssel a srác, és ez tetszett. Nagyon is. Azt már tudtam, hogy mindenféleképpen meg akarom ismerni.*

*Elképedve néztem, ahogy a keze az enyémet markolja. Nem tudtam elhinni, hogy én teszem azt, amit. Én akarok nekiállni táncolni. Valami ismeretlen érzés kerített hatalmába, mikor bekapcsolta a zenét és táncolni kezdett körülöttem. Végig a szemébe néztem, mégis éreztem a lépteit, mintha láttam volna, hogy mit csinál. A zene heves, feszítő érzést produkált a mellkasomba. Olyan volt, mintha valami készülne kitörni belőlem. Nem fájt, vagy ilyesmi, csak kényszert éreztem, hogy én is vele együtt mozogjak, kövessem a ritmust.
A tekintetét látva, nem maradt más előttem, csak ő és a zene. Sikerült kizárnom a külvilágot, az embereket, a többi klónt. Csak mi voltunk, senki más...
Mikor azt mondta én jövök, egy teljesen más ember lettem. Nem gondolkoztam, csak őt néztem és a zene ütemére önmagától kezdett mozogni a testem. Mióta megalkottak, soha nem táncoltam, ha azt, amit a folyosókon művelek, nem lehet táncnak nevezni. De most mégis olyan könnyen mozogtam. Nem csináltam olyan szép trükköket, akrobatikákat, mint az előbb ő, de a kezdő lépéseit könnyen le tudtam másolni. Ahogy ő az előbb, én is körbetáncoltam, egész végig fenntartva a szemkontaktust. Nem tudnám elmondani hogyan is mozogtam, mert az agyam teljesen kikapcsolt. Az is lehet, hogy jól mozogtam, az is, hogy valami vén csoroszja csípőficamos rángására futotta, de nem érdekelt, amíg ilyen szabadnak és gondtalannak éreztem magam. Mindebben ez a fiú segített. Hálás voltam neki.
Ez a gyönyörű varázs egy szempillantás alatt abbamaradt, mikor a vállamba belenyilallt a fájdalom. Szemhéjamat összeszorítottam, felszisszentem és jobb kezemet a fájdalmas területre tettem. Ismét észleltem a külvilágot. Láttam az embereket, halottam a szelet. A valóság fájdalmasan csapott homlokon, és rá kellett jönnöm, hogy még mindig az vagyok, aki. Hogy jön ez most ide? Mikor vele táncoltam, egy teljesen más ember voltam. Egy olyan ember, aki bármit megtehet. Nem egy klón.
A vállam valószínűleg a reggeli ébresztésemnek köszönhetően fáj, mikor is az a szemétláda kirángatott az ágyból és hozzávágott a földhöz. Nem volt időm megnézni milyen színben is játszik, de nem is akartam. Gyorsan összeszedtem magam, és ránéztem a fiúra. Kerestem ismét azt, ami annyira megfogott, de valami azonnal megállított. Ijedten vettem tudomásul, hogyha nem sietek, akkor még el is késhetek. Ha elkések, akkor újabb sebekkel leszek gazdagabb. Nem tudtam mennyi idő telt el pontosan, és ez megrémisztett. Nálam, nem volt óra, ezért úgy gondoltam minél előbb elmegyek bevásárolni, annál hamarabb érek haza.*
- Mennem kell *mondtam szomorúan, mégis sietve.* - Haza kell érnem, még mielőtt a gazdám felkel. *Nem tudom miért magyarázkodtam. Nem akartam elmenni, nagyon nem, és nagyon szerettem volna még táncolni, tanulni, de mennem kellett, különben végem.*

*Ahogy befejeztem a táncom, hátrébb léptem és a terület közepére engedtem a lányt, hogy legyen elég helye a tánchoz. Ő azonban engem táncolt körbe, ahogyan percekkel ezelőtt én is őt. Édes volt, ahogy mozgott. Nem volt rossz, de látszott, hogy először, vagy nagyon ritkán táncolt. Azért láttam benne némi fantáziát.*
-Nézd csak, így mozogjon a csípőd! *léptem oda hozzá, hogy megfogjam a csípőjét és elkezdjem mozgatni, segíteni neki a táncban, de odáig már nem jutottunk el, ugyanis hirtelen felszisszent és a vállához kapott.*
-Te jó ég, valami baj van? Hagy nézzem? *mondtam neki, de ellépett tőlem. Úgy éreztem nem akarja hagyni, hogy megnézzem sérülését, majd néhány ijedt körbepislogás után bejelentette, hogy menni kell. Én viszont ezt nem akartam. Nagyon nem. De sajnos magyarázatot is kaptam, aminek viszont nem mondhattam ellent. Ha a gazdája várja, az ellen nem tehetek semmit, muszáj elengednem.*
-Jól van. De látlak még? Én minden szerdán és pénteken itt vagyok ilyenkor. *mondtam neki és reményteljes kék tekintetem rászegeztem. Reméltem igent mond és tényleg látom még.*
-Táncolhatnánk majd többet együtt. *mondtam még a válasz előtt egy mosoly kíséretében, hogy mindenképp rábeszéljem az igenleges válaszra.
Lenyomtam közben a zenét, viszont a messzebbről ránk tekintgető nézők figyelme egy csöppet sem apadt, mint valami romantikus filmben, várták a boldogító igent. Ahogyan én is.*

*Nem akartam elmenni és itt hagyni. Annyira jól éreztem magam, mégis féltem a gazdámtól. Annyira jó lett volna visszatérni ahhoz az énemhez, akinek igazából születtem. Egy nagyszájú, eleven nővé, akkor most mindent félredobva táncolhatnék még vele. Ha az a szemétláda nem ölte volna ki belőlem a "hangom", akkor talán már rég szabad lennék.
Tetszett, hogy mindjárt a segítségemre akarta sietni, de csak megráztam a fejem, jelezve, hogy nincs semmi bajom, közben a fájdalom is csillapodott. Mennyire gyűlöltem most a gazdám...
Nem ellenkezett az ellen, hogy elmenjek és ez fájt. Persze meg tudom érteni, hiszen ő is tudja, milyen szabályoknak kell megfelelnünk. Én sajnos ebből is sokkal többet kaptam, mint a társaim.
Azonnal nemet akartam mondani a kérdésére, hiszen nem tudok mindig kiszökni. Szinte könyörögve néztem rá, hiszen nem tudtam ellen állni a reménnyel teli szemének. Találkozni akartam vele, nagyon is... és megtanulni tőle táncolni, de nem tudom, hogy mikor tudok ismét elszökni. Ezért akartam nemet mondani, de egyszerűen nem tudtam. Maradtam a köztes megoldásnál.*
- Biztosan találkozunk még *mondtam, aztán már indultam is tovább, hogy egy percet se késsek.*

//Ez elég vérszegény lett, bocsi! //

Folytatás két héttel később...

*Már két hét telt el azóta, hogy beszéltem azzal a lánnyal. Az előző két hétben is minden szerdán és pénteken eljöttem, de nem láttam a kisasszonyt. Persze találkoztam más lányokkal, flörtöltem is ezzel-azzal, de egyik sem ragadt meg úgy bennem, mint ő. Minden nap, amikor itt voltam, figyeltem, hogy esetleg megjelenik-e, de nem.
Szerencsére ez a szerda is jól indult és gyönyörűen sütött a nap. Délután két óra lehetett és olyan igazi kirándulós, pulcsis idő volt. Én egy sportcipőt, laza sötétkék nadrágot, felülre egy fekete-fehér pólót, rá egy fekete pulcsit kicipzározva. Velem volt szeretett coon-om, aki most is egy fűben hempergéssel kezdte a délutánt, majd elfekve a zöld gyepen leste mit csinálok. Letettem ócska, ám hűséges magnóm, majd indítottam a zenét.
Mielőtt belekezdtem a táncba még körülnéztem kik vannak a környéken, majd egy kézenállva átfordulással indítottam a gyakorlást....*

*Sosem hittem, hogy a napok lehetnek ennél rosszabbak is. Mióta találkoztam azzal a sráccal a parkban, egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből. Állandóan azon járt az eszem, hogy vajon mit csinálhat, vagy, hogy gondol-e rám. Ezekből az álmodozásokból rendszerint az keltett, hogy ordítoznak velem. Már a ház többi lakója is ferde szemmel nézett rám, hiszen alig bírtam a munkámra összpontosítani. Gazdámnak nagyon tetszett ez a szétszórt énem, mert így egyre több alkalma volt "megnevelni". Minden egyes nap vágytam újra elmenni a parkba, hogy lássam, hogy újra táncolhassak vele, de nem bírtam. Gazdám vagy annyira megvert, hogy nem tudtam mozogni sem, vagy a munkám volt túl sok. A bázison sem jártam két hete, és tudom, ha elmegyek, onnan is megkapom a büntetésem. Megkaptuk a felszólítást, de gazdám úgy tartotta jónak, ha nem megyek be.
Aztán két heti szenvedés után, végre megadatott, hogy újra kitegyem a lábam a házból. Immár próbáltam valamivel nőiesebb ruhát választani, bár az én szekrényemben nem lógtak olyan ruhák. Szoknyám egyáltalán nem volt, csak az, amiben dolgozom. Rövid ujjú és szárú ruhákat nem akartam felvenni a sebeim miatt, ezért maradtam a bő, fekete nadrágnál és egy hosszú ujjú, fekete, immár tapadósabb felsővel. Sokkal jobban nézett ki, mint a múltkori összeállítás.
A gazdám pontban két órákkor tért aludni, és én azonnal kiosontam a házból. Már senki nem tudta, hogy elszöktem. Klóntársaim sem tudtak a dologról, így nem volt más cél előttem, csak, hogy újra láthassam és táncolhassak vele.
Újult erővel, arcomon hatalmas mosollyal mentem a parkba, ahol azonnal meghalottan a zenét. A szívem őrült tempóra kapcsolt és éreztem, ahogy a lelkem azonnal táncba kezd. Mikor megláttam, újra éreztem a csodálatot, ami megint tükröződött a pillantásomban. Annyira szabad volt, és kecses... Legszívesebben beálltam volna mellé, hogy én is táncolhassak, de még ki akartam élvezni azt a pár szabad percet, amíg csak bámulhatom őt.*

*Már jó egy órája akrobatizálhattam, táncolhattam azon a bizonyos nagyobb füves területen a parkban, amikor már azért kezdtem elfáradni. Lenyomtam a zenét, aztán csak egyszerűen elfeküdtem a fűben. Azonban nem maradhattam elterülve ott a földön, mert egyetlen kis állatkám rögtön odabaktatott hozzám és elkezdte nyalni a képem. Nevetve felültem és magamhoz öleltem, megvakargattam a füle tövét. Ezután vettem észre a távolban álldogáló lányt. Azonnal felismertem és széles mosollyal üdvözöltem is, majd felpattantam és közelebb lépkedtem a hölgyeményhez.*
-Hát szia, Széplány! Nyugodtan idejöhetsz! *mondtam neki, miközben közeledtünk egymáshoz. Amikor végre egymás elé értünk, kezet csókoltam neki.* -Vártalak ám előző héten is, azt hittem már többet nem jössz. *húztam el a szám egy pillanatra, de azonnal mosollyá alakult át, mert örültem, hogy látom a lányt.
Megfogtam a kezét és vele együtt a "tánctér" felé vettem az irányt.*
-Na van kedved egy kis tánchoz? *kérdeztem vigyorogva és meg sem vártam a választ, már be is indítottam a zenét. Ütemre csettintgetve visszalépkedtem hozzá, majd lenyomtam egy gyors forgást és elé tartottam a kezem felfelé fordított tenyérrel, hogy tegye bele az övét. Ha megtette, megforgattam őt is, aztán elengedtem, hátha azért még nem akar rögtön az egymáshoz simulós táncra rátérni. Csak alap dolgokat, alap lépéseket csináltam, végig a lány előtt maradtam és őt néztem. Egyelőre nem akartam trükközni, csak vártam ő mit tesz.
Arilon viszont úgy érezte neki ez túl lassú és unalmas ezt nézni. Odajött és egy gyors mozdulattal meglökött, hogy előrébb lépjek 1 felé egy lépést. Szerencsére nem lökött neki, így csak mosolyogva hátranéztem.*
-Hééj. *Szóltam rá* Ja, egyébként be sem mutattam neked a coon-omat. Ő itt Arilon! Arilon, ő itt.... *felhúzott szemöldökkel, mosollyal kérdőn néztem a széplányra, hogy mondjon egy nevet vagy egy... számot, ki is ő.*
-Én egyébként 17 vagyok! *mutatkoztam be én is, aztán újra odanyújtottam a kezem, hogy aztán mégis együtt kezdhessünk neki a táncnak.*

*Széles, boldog mosollyal néztem a fiút. Elég furcsa volt, hiszen nekem nem szokásom a mosolygás, mégis mikor ha rá gondoltam, vagy láttam, azonnal mosolyra húzódott a szám. Mikor fáradtan eldőlt és a coon azonnal "letámadta" még hangosan kuncogni is kezdtem, ami azonnal meglepett. Talán két évemben, csak egyszer nevettem hangosan.
Azt hittem, hogy ez miatt buktam le, mert rögtön észrevett a fiú.*
- Szia *köszöntem neki és engedtem, hogy kezet csókoljon. Próbáltam nem belepirulni, de fogalmam sincs, mennyire jött össze.* - Sajnálom! *mondtam kissé szomorkásan. Nem akartam elmondani neki, hogy miért nem tudtam jönni.
Újra megfogta a kezem, amitől szinte szárnyalt a lelkem. Ugyan így kezdődött akkor is. reméltem, hogy most nem kell elrohannom tőle, mint akkor.
Nem válaszoltam a kérdésére, hiszen egyértelmű volt. Nem ellenkeztem, ezért mentem utána. Le sem tudtam vakarni magamról a vigyort. Egész végig őt néztem, ahogy odamegy a magnóhoz, ahogy ujjaival csettintgetve visszajön, és még a forgás is tetszett. Felém nyújtott kezébe beletettem a sajátom, mire megpörgetett. Újra sikerült hangosan felnevetnem. Ez már haladás volt. Egy nap kétszer nevetni és állandóan mosolyogni? Ilyen még nem történt velem. Mikor táncba kezdett, megpróbáltam utánozni. Meglepően jól ment, amitől még inkább mosolyogni kezdtem.
Újra sikerült, kizárnom a világot, csak mi ketten voltunk, és ezt élveztem, mígnem egy harmadik személy be nem lépett. A coon valamit megelégelhetett, vagy egyszerűen unatkozhatott, mert meglökte társát.
Enyhe meglepődéssel fogadtam a hirtelen felém lépő srácot, de gyorsan újra mosolyogtam, mert be akart neki mutatni.*
- 1 vagyok *mondtam kedvesen, aztán lehajoltam a coonhoz, és megsimogattam a fejét.* - Örvendek Arilon.
17 is bemutatkozott, aminek köszönhetően újra vele foglalkoztam. Kezét újra felkínálta, amit gondolkodás nélkül elfogadtam, és táncba kezdtünk. Fogalmam sem volt, hogyan, vagy miként mozogjak, csak hallgattam a ritmust és arra lépkedtem. Újra a szemeit pásztáztam, mint aki keres bennük valamit. Nem is kellett sokat kutatnom, mert megláttam benne azt a fényt, ami annyira hiányzott nekem az elmúlt két hétben, ami egy pillanat alatt kikapcsolj az agyam.
Hirtelen megtorpantam, mer mindez szép volt és jó, de így nem tanulok semmit, pedig nagyon szerettem volna.*
- Hogyan csináljam? *kérdeztem kíváncsian, és enyhén felemeltem a két kezem, jelezve, hogy szabad utat engedek neki. A múltkor is meg akart érinteni, de akkor félbeszakította a fájdalmam. Hiába tagadtam volna, vágytam az érintésére. Tudni akartam milyen, mikor közel áll hozzám, mikor megérint. Eddig minden felemelő és hihetetlen volt, de önzőségem egyre jobban azt súgta, hogy ennyi nem elég.*

*Nagyon örültem neki, hogy végre találkoztunk újra. Nem tudom igazából miért fogott meg annyira a lány, de valahogy nagyon megtetszett és különösen örültem neki, hogy szívesen volt itt velem. Arcáról, viselkedéséről legalábbis ezt szűrtem le, hogy ő is hasonlóan örül, hogy itt lehet velem a parkban.
Táncolni kezdtünk, de így kézen fogva azért elég viccesen nézhettünk ki. Kicsit ugyanis leblokkoltam így, nem tudtam mit is tehetnék. Szerencsém volt azonban, hogy megszólalt. Szélesen elmosolyodtam és egy lépést közelebb léptem hozzá.*
-Hogy hogyan? Hát én sem vagyok profi, meg hát én is csak magamtól tanultam és csak teszem, amit a zene diktál, de valamit csak tudok segíteni. De gondolom azért táncoltál már máskor is? *kérdeztem tőle, majd közben a csípőjére helyeztem mindkét kezem és ütemre kezdtem mozgatni.*
-Persze egy lány és egy fiú mozgása teljesen más, de szerintem az a tuti, ha a csípőd mozgatod leginkább. Várj. *közben a zene egy kissé tuc-tucosabbra váltott, amire többen felfigyeltek akik a parkban tartózkodtak, de senki nem jött most még közelebb, csak lestek, mint Rozi a moziban.
Én a lány mögé léptem, közvetlen mögé.*
-Ne félj, semmi rossz szándékom nincs. *vigyorogtam mögötte, majd elkezdtem mozgatni a csípőm az övével együtt ütemre.*
-A lényeg, hogy érezd a zenét és igazából én is csak azt teszem, amit a ritmus diktál. *persze én már ellestem a tévéből, internetről ezt azt. Még jó, hogy ilyenekhez tudtam jutni kis védencem által. Sok trükköt a netről szedtem...
Kicsit mozogtunk így én pedig nem távolítottam el a kezem a derekáról. Nem akartam, pedig éreztem, hogy lassan el kéne lépnem mögüle, míg félreérti. Aztán inkább nem léptem el, kitaláltam valamit.*
-Ez végül is alapnak nem rossz, aztán jöhetne egy kis kígyómozgás egy-egy lépéssel, plusz a kezeidet is mozgasd. *szóval elkezdtem úgy mozgatni a csípőjét, hogy közben kicsit lépegettünk is jobbra-balra, aztán végigsimítottam az oldalán a kezem, hogy végül végighúzhassam a kezein a tenyerem, majd irányítsam azokat, ahogy én jónak gondoltam. Persze közben végig mögötte álltam, de most már úgy döntöttem, hogy ellépek oldalra.*
-Na ez szexi. Ebből már jöhetnek a forgások, kicsit több lépés, esetleg akrobatásabb mozgások később és te leszel a bulik tánckirálynője!* vigyorogtam rá és csak néztem egy percig, rajta maradt a tekintetem. Kicsit elbambultam....*

*Nem tudtam letörölni a vigyoromat, még akkor sem, mikor közelebb jött. Soha nem volt ilyen közel hozzám egy fiú sem, csak a gazdám, de 17 nem tűnt annak a szadista állatnak, ezért nem is féltem tőle. Ha meg mégis az lenne, akkor őt nyugodt szívvel pofozhattam fel.
Csendben hallgattam. Hiába tagadtam, de szerettem hallgatni a hangját. Kedves, elnéző és felszabadító. Nem olyan mint amit eddig kaptam, és ez is jobb kedvre derített.*
- Nem táncoltam még soha *mondtam őszintén, még mindig teljes vigyorral. Imádtam, hogy ilyen közel van, hogy hozzámér... Olyan furcsa érzések keltek bennem szárnyra, amiket nem ismertem. A harag, a gyűlölet, a feszültség, de most már a boldogság is ismerős nekem. Azt nem értettem, hogy miért akar kiszakadni a mellkasomból a szívem, miért kapkodom a levegőt, ha rám mosolyog, vagy egyáltalán miért érzem úgy mintha valami mocorogna a gyomromban? Abban biztos voltam, hogy miatta van, de nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó, vagy nem. Féltem ezektől az új érzésektől, reakcióktól, de egyszerűen valami megakadályozott abban, hogy újra faképnél hagyjam. Hiába, egyszerűen nem tudtam elszakadni tőle.
Érintése lágy, kedveskedő, ami szintén ismeretlen számomra, de annyira jól esett.*
- Szóval én soha nem tudok majd úgy mozogni mint te? *kérdeztem játékosan. Nem gondoltam komolyan, de ez valahogy kiszaladt a számon.
Magasról tettem a közönségre, engem csak 17 érdekelt. Próbáltam megfejteni ezeket a furcsa érzéseket, de mikor a hátam mögé lépet, egy pillanatra megdermedtem. Tudtam, hogy ő az, de mégis furcsa volt nekem a szitu. Mikor mondta, hogy ne aggódjak, azonnal megnyugodtam és mosolyom azon nyomban visszatalált.
Ahogy mögöttem állt és beszélt, éreztem, ahogy a lehelete a tarkómat simogatja. Azonnal bizseregni kezdett az egész testem, főleg azokon a pontokon, ahol hozzám ért. Onnantól, semmit nem észleltem a külvilágból. Éreztem én mindent, de valahogy a zene nem jutott el a tudatomig. Akaratlanul lehunytam a szemem, és élveztem ezt a földöntúli, ismeretlen érzést. Kellemes, bizsergető és egyszerűen elveszi az ember eszét. ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy én is megérintsem, de nem tettem. Fogalmam sincs, hogy miért...
Szavai ott visszhangoztak a fülemben, de nem értettem őket, csak az érzéseimre koncentráltam, amik eléggé elvették az eszem.
Követtem 17 minden mozdulatát, de nem tudtam arra koncentrálni. Olyan voltam, akár egy bábú.
Kezei végigszaladtak az oldalamon, a karjaimon, egészen a tenyeremig, amitől megremegtem. Ennek hála, sikerült magamhoz térnem. Az érzés csodálatos volt, csak a testem reakciója ledöbbentett. Úgy éreztem magam, mint aki egy álomból ébredt volna. sikerült is elrontanom a lépést, de csak hangosan felnevettem bénázásomon.
Csalódottan szakadt fel tüdőmből egy sóhaj, mikor ellépett tőlem. Persze valahol mélyen örültem neki, mert így újra tudtam értelmesen gondolkozni.
Újra megszólalt, én meg először döbbenten néztem rá, végül hangosan kitört belőlem a nevetés.*
- Én mint tánckirálynője? *alig bírtam kimondani, így nevettem. Nem őt nevettem ki, hanem az egész elképzelést. Ha én egyszer megszabadulok a gazdámtól, akkor talán lehetek királynő, de addig csak egy mezei táncos akarok lenni, és csak vele akarok táncolni.*
- Arra kíváncsi leszek *mondtam még mindig nevetve, de végre újra táncra perdültem. próbáltam úgy csinálni mint ahogy 17 mutatta, de végül a boldogság egy arra ösztökélt, hogy elég hülye pózokban bravúrozzak előtte, amit kimondottan poénnak szántam. Jót röhögtem saját magamon, és közben újra megragadott a pillantása.*

-Neeem, az nem lehet. Ahhoz képes istenien táncolsz! *jó, egy picit túloztam, de aranyos volt és jól táncolt, és azt azért nem mondtam volna, hogy sosem táncolt még. *
-Nem, úgy nem. *játszottam rá a viccelődésére.* -De sokkal jobban igen! *vigyorogtam rá, aztán jött a mögé lépős dolog, a szolid hozzásimulás és a tánclépések megmutatása, csípőfogás… egyszóval egy csomó olyan dolog, ami beindítja egy férfi fantáziáját, főleg, ha egy ilyen vonzó nő áll előtte. Közvetlen előtte. Édes volt, ahogy utánozta a mozgásom és éreztem, ahogy beleéli magát a pillanatba, ahogy én is. Én azért próbáltam nem elveszteni az eszem, mert annak könnyen csúnya vége lehetne. Nem láttam, hogy becsukta a szemeit, de valahol éreztem, hogy élvezi a helyzetet.
Aztán elváltunk egymástól, elléptem mögüle, mindkettőnk tudata visszatért, mondjuk nem gondoltam volna, hogy ő is ugyanúgy érezheti a forróságot, mint én. A sóhajt viszont hallottam, így sejthettem, hogy ő is szívesen simult hozzám, ahogy én is őhozzá.
Egészen más volt így, mint amikor először láttam. Megnevettettem és mondhatom nagyon aranyos arca van, amikor nevet. Jajj, tisztára úgy gondolkodok, mint egy szerelmes…. Pedig tuti nem vagyok az! Leszek? Lehet… Pedig azért szerelmes nem akarok lenni. Klónként az nem nyerő dolog!*
-Hát a királynő már megvan. Már csak a táncot kell hozzágyakorolni. *vigyorogtam rá, aztán a lányka elkezdett táncolgatni előttem, nem is rosszul. Kiestek a szemeim, de próbáltam összeszedni magam és nem leragadni a lány bámulásánál. Én is elkezdtem lépkedni előtte, de akármit is csináltam, forogtam vagy ide-oda lépkedtem, teljesen mindegy, a tekintetem folyton rá volt tapadva, emellett a mosolyom nem olvadt le az arcomról egy percre sem.
Aztán elkezdett hülye pózokat produkálni, amin nevettem és én is hasonló hülyeségekbe kezdtem. Közben ahogy összetapadt a tekintetünk rákacsintottam és odaléptem közvetlen elé, két kézzel megfogtam a derekát és magamhoz húztam, majd lassúzni kezdtem vele. Viccesen nézhettünk ki, amint a hip-hopos zene alatt lassúzunk, de újfent poénnak szántam. Persze közben szájkosarat képzeltem magamra, hogy ne csókoljam meg. Csak vigyorogtam rá.*
-Azért lassúzni már csak lassúztál valakivel. Már csak a rózsa hiányzik a számból! *húztam még szélesebbre a mosolyom, aztán pár perc múlva elengedtem, mert nehéz volt visszafogni magam. Lejjebb vettem a zene hangerejét, aztán leültem Arilon mellé a fűbe és simogatni kezdtem az állatot. Vártam, hogy a lány is csatlakozzon hozzánk… Boci szemekkel, mosolyogva néztem rá.*

*Teljesen elvarázsolt 17. Olyan dolgokat tapasztalhattam meg mellette, amit röpke két évemben soha. Fiatal vagyok még ahhoz, hogy tudjam mik is ezek, de hülye azért én sem vagyok... Ismeretlen, mégis ismerős érzések voltak, amiket nem tudtam a helyére tenni, mégis örömmel vettem tudomást róluk. Ellentétes, zavaró érzelmek, amik felkavarnak, de amíg a közelemben van, nem tudok ezzel foglalkozni. Addig érzem igazán embernek magam.*
- Soha nem táncoltam még *ismételtem magam.* - Na, jó talán egy párszor, mikor senki sem látott.
*Ismételten sikerült elpirulnom, de ezt már nem láthatta, mert addigra mögém került.
Végül nem bántam meg, hogy elmentem, hiszen hihetetlenül jól éreztem magam, és biztos voltam benne, hogy ő is így érez.
A királynős beszólásán nagyot nevettem, de viszonylag hamar sikerült rendeznem az arcvonásaimat. Viccnek szánt táncom úgy tűnt bejött neki, mert ő is örömmel szállt be. Csinálhattunk bármit, a tekintetem nem tudtam levenni róla. Bármennyiszer is mondtam magamban, hogy lehetetlen, de be kellett látnom, hogy tetszett nekem. Egyetlen pillantásával elvarázsol, az érintése a mennyekbe repített, a mosolya szabaddá tett. Nem akartam, hogy vége legyen mindennek. Örökre érezni akartam ezeket.
Pillanatra meglepődtem, mikor elém lépett és magához húzott, de azon nyomban éreztem, hogy a testem reagál a közelségére. Kezem azonnal átfogta a nyakát.
Nem érdekelt a zene, hiszen csak arra tudtam gondolni, hogy milyen közel van hozzám. Éreztem a testéből áradó meleget, és egyszerűen nem bírtam megszólalni. Apró mosollyal az arcomon néztem immár közelről azokba a kék íriszekbe. Zavarba ejtő gondolataim támadtak, amitől éreztem, hogy minden csepp vérem az arcomba tódul, de nem foglalkoztam a zavarral, csak élveztem azt a légkört, ami közöttünk alakult ki.
Erős késztetést éreztem, hogy lehúzzam magamhoz, hogy ajkaimmal megízleljem az övéit. Nehezen, de ellenálltam neki.
Ahogy beszélt, forró lehelete végigperzselte az arcom, és a tarkóm libabőrös lett. megszólalni is alig bírtam, annyira tetszett ez az érzés.*
- Azt hiszem nem *motyogtam csendben. Igazából nagyon nem is értettem mit mondott. Reméltem, hogy jól válaszolok.* A rózsa nagyon elcsépelt... *Csak sikerült magamhoz térni, mikor elengedett. Elképzelésem sem volt, hogy ez honnan pattant ki belőlem, hiszen még virágot sem kaptam soha.
Néztem, ahogy leül Arilon mellé, aztán kérlelő tekintettel mered rám. Annyira aranyos volt, de nem mozdultam. Tudtam, ha megteszem, itt ragadok és nem érek haza időben. Gazdám nem örülne neki.
17 kék szeme olyan erővel bírt felettem, hogy a félelemem is eltűnt, csupán egy pillanatra lobbant fel. Ezért kizártam minden rossz gondolatot és érzelmet, hogy csak rá tudjak koncentrálni. Lassan én is odamentem, hogy leüljek vele szemben, így én is könnyen elértem a coont. Nem néztem 17-re, úgy simogattam én is az állatot.*
- Ezt el tudnám viselni minden nap *mondtam őszintén, közben végig Arilont néztem, csakhogy 17 ne tudja kiolvasni a tekintetemből, mennyire fájó maga a gondolat, hogy hamarosan el kell válnunk, és egy ideig nem találkozunk.*
- Azt ugye tudod, hogy nagyon aranyos társad van? *kérdeztem nevetve, csakhogy oldjam magamban a feszültséget, és gondolkodás nélkül egy puszit adtam az állat fejére.*

*Láttam, ahogy a lány megtorpan, mielőtt odajött volna hozzám. Egy pillanatra megijedtem, hogy elmegy, de aztán megkönnyebbülve láttam szétterülni arcán a mosolyt, aztán szó nélkül letelepedett Arilon másik oldalára.*
-Azt hiszem én még többet is. *mosolyogtam rá, de reméltem nem érti félre, és nem egy pofonnal reagál majd rá. Jó, hogy Arilon köztünk fekszik, mert azt hiszem nem tudnám türtőztetni magam, Egyes közelében. Mármint, ha még közelebb lennék. Viszont Arilon az előbb is akciózott, számítani lehetett rá, hogy megint bevet valamit. Mert hát ő is érzi, amit én és nem hagyja annyiban a dolgot, az tuti.*
-Igen? Tudom. De csak a társam aranyos? *vigyorogtam a lányra ravaszul és vártam erre mit válaszol.
Közben ahogy simogattuk a kis dögöt, a kezem az övére simult. Először nem direkt volt, de úgy lehetett érezni, mintha direkt csináltam volna, mert nem ijedtem meg, hanem folytattam tovább a mozdulatot. Mégpedig úgy, hogy a kézfejéről a karjára is rácsúszott a kezem, ujjbegyeimmel simogatva őt.
Most nem néztem rá, csak a kezünket néztem, nem akartam még azzal is zavarba hozni, hogy a szemébe fúrom tekintetem. Aztán hirtelen Arilon úgy döntött elég a simogatásból. Felállt és szimplán ott hagyott minket kettesben.
Elmosolyodtam, megrántottam a vállam, és persze azonnal közelebb ültem Egyeshez.*
-Lassan sajnos mennem kell, de előtte szívesen hazakísérlek, ha gondolod. *mosolyogtam rá és reméltem, hogy hagyja, hogy vele menjek legalább egy ideig...*

*Nem olyan ember vagyok, aki azonnal megsértődik, ha kétértelmű megjegyzést hallva valakitől. Sőt, tetszett nekem amit 17 mondott. Köszönetképp rámosolyogtam. Igaz, nem értettem pontosan mire gondolt, de addig jó, amíg úgy érzi több időt szeretne eltölteni velem. Arilont kezdtem simogatni, aki látszólag élvezte a kényeztetést. 17 újra alkotott, amin muszáj volt nevetnem, de aztán sejtelmesen mosolyogtam rá, úgy válaszoltam neki. nem nézett rám, de biztos voltam benne, hogy hangomban hallja, hogy viccelek.*
- Nem, nem csak ő aranyos. Ott az a kislány is nagyon édes *mutatok a távolba, ahol éppen egy kislány az anyját nyúzza valami miatt.
Az embernek csak rá kellett néznie 17-re és máris megdobban a szíve. Nem csak aranyos, hanem kedves, jó lelkű. Sokkal többet el tudtam volna vele képzelni, mint néhány tánc itt parkban, de ezek a gondolatok, csak álmok lehetnek. Sosem hallottam még olyanról, hogy klónok együtt élnének boldogan. Maximum egy háztartásban, ahol mindketten dolgoznak. A gondolatra ismét elpirultam, és mikor a keze az enyémhez ért, még annál jobban vörös lettem. Nem mertem felnézni rá, ezért végig a kezünket figyeltem. Miközben kezemet simogatta, felbátorodva viszonoztam, mégis érződött érintésemen, hogy bizonytalan vagyok.
Arilon valószínűleg megunta néma románcukat, és már nem is őt simogattuk, mert felállt és távolabb ment. nem igazán tetszett nekem a dolog, mert eddig ő volt az aki, egyfajta pajzsot képezett kettőnk között. mit tagadjam, féltem, hogy valami ostobaságot csinálok vagy teszek 17 közelében.
Hirtelen arcom fal fehérre váltott, mikor 17 azt mondta, lassan mennie kell. Annyira jól éreztem magam, hogy el is feledkeztem az időről. Nem volt órám, de volt egy olyan sejtésem, hogy nem érek már haza időben. Csak arra gondoltam, hogy mit fogok én otthon kapni, azonnal sajogni kezdtem eddigi sebeim.
Végül csak észbe kaptam, hiszen még várják a válaszomat. Félelmemet megpróbáltam palástolni egy mosollyal, úgy néztem rá.*
- Nem... nem szükséges... *makogtam, de aztán végiggondoltam magamban pár dolgot. Ha hazaérek, valószínűleg megkapom a „méltó“ büntetésem, és jobban figyelni fognak ezután rám, vagy halálra dolgoztatnak, hogy egy pillanatra se tudjak azon gondolkozni, miként is szökjek el megint. Ebből az jön le, hogy valószínűleg soha többet nem láthatom. Nagyot sóhajtottam a gondolatra, aztán, egy újabb mosollyal néztem rá.*
- Vagyis, örülnék neki, ha elkísérnél egy darabig *mondtam, és lassan felálltam.*

-És te is. *folytattam a mondatát, amikor közölte, hogy nem csak Arilon aranyos, hanem a kisgyerekek is a parkban. Én viszont komolyan mondtam, reméltem újra elpirul, mert akkor tényleg nagyon aranyos az arca.
Egyébként nem gondoltam volna, hogy viszonozza a kézsimogatást, de nagyon örültem neki, sőt, eléggé beindított, meg kell mondjam. Arilon helyesen itt is hagyott, érezte, hogy mit akarok, gondolta nem zavar be. Örültem neki, de azért haboztam. Nem akartam nekiesni a lánynak, féltem, hogy csak elüldözöm. Viszont nem várhatok arra, amíg ő lép, mert lehet, hogy nem is fog... Furcsa érzések kavarogtak bennem, de egyelőre próbáltam a nagy részét elnyomni.
Szóval nem léptem. Nem tettem semmit, csak bejelentettem, hogy lassan mennünk kéne. Elég hülyén jött ki a dolog, de tényleg nem akartam rosszat a lánynak, plusz tényleg mennem kellett lassan. Nem volt sok szabad időm, de én ennyinek is nagyon örültem.
Felálltunk és egy ideig csak néztem rá, vártam a válaszát, hogy elkísérjem-e vagy ne. Válaszolt, amire elhúztam a szám, mert reménykedtem, hogy igent mond, viszont fél perc múlva javított a válaszon, amire elmosolyodtam.
Kis hatásszünet volt, amíg csak néztünk egymásra, aztán mondhattam volna, hogy akkor menjünk, de én nem ezt tettem. Nem bírtam tovább türtőztetni magam, talán ezt nem kódolták belém, kimaradt belőlem... a lényeg, hogy odaléptem hozzá, végig a szemébe nézve az arcára simítottam a kezem, aztán gyengéden, röviden megcsókoltam. Nem bántam meg, még akkor sem, ha most pofonnal távozik és többet nem látom. Sajnálnám, de ezt most akkor is meg kellett tennem, nem bírtam tovább.*
-Ne haragudj. *próbáltam javítani a helyzeten, aztán egy lépést csak hátrébb léptem.*

*Végig vörös fejjel néztem kezünk játékát. El sem mertem hinni, hogy mindez velem történik. Létezésem röpke két éve alatt egyszer sem éreztem ilyet senki iránt. Mindenki közömbös, elutasító, vagy gyűlölködő volt. Senki nem mosolyogtatott meg, nem pironkodtam mikor megérintettek, mikor hozzám szóltak. Most meg minden egyes alkalommal megremegek a hangjától, úgy érezem soha nem tudom levakarni magamról a mosolyt.
Kérdése miatt, mégis csak elkerülhetetlen lett, hiszen eszembe juttatta, mennyire ostoba is vagyok, ha elkalandozok.
Azért egyeztem bele, hogy elkísérjen egy darabig, mert féltem, hogy most látom utoljára, és szerettem volna minden pillanatot kiélvezni.
Az biztos, hogy a következőket nem fogom egykönnyen elfeledni, hiszen 17 megcsókolt!!! Varázslatos, és döbbenetes érzés volt, még ha csak egy pillanat is volt az egész. Abban a pillanatban, ahogy tekintete megállapodott az enyémen, a gyomrom görcsbe rándult, és addig nem eresztett, amíg ajkai el nem váltak az enyémtől. Döbbenten néztem rá, pedig a szívem mélyén azonnal viszonoztam volna, sőt el se engedtem volna. Hihetetlenül tetszett, és akartam megint, de nem volt bátorságom ezt elmondani, pláne nem megcsókolni.
Minden reakcióm ezután csupán egy vörös fej volt, amit legszívesebben azonnal elrejtettem volna. Mikor bocsánatot kért, még mindig nem tudtam megszólalni, pedig legszívesebben rászóltam volna, hogy ezért ne kérjen bocsánatot. Lehet, hogy könnyűvérűnek tűnhetek, még is ez volt életem első csókja, és úgy éreztem, szárnyalok.*
- Nem akarok még menni *mondtam szomorúan, mégis mosolyogva, hiszen az előző csók, újra mosolyt varázsolt az arcomra, ami úgy tűnt, egy életre ottragadt.*

*Pofonra, de minimum kiabálásra és kiakadásra számítottam. Vagy minimum itt kellett volna hagynia, ehelyett azonban csak mosolygott és édesen elvörösödött. Erre már én is szélesen elmosolyodtam, főleg amikor végre meg is szólalt.
Minden egyéb szó nélkül, csak mosolyogva még közelebb léptem, ha még lehetett és magamhoz öleltem. Nem igazán tudom hogyan tudtam ilyen hamar és ennyire beleesni ebbe a lányba, hiszen annyi más lánnyal ismerkedtem már - persze titokban - de ő valahogy más volt. *
-Hát akkor maradjunk még.* bár nekem is mennem kellene, ezt annyira könnyeden mondtam, mintha nem is klónok lennénk, hanem szabad emberek, mintha azt csinálnánk, amit akarunk. Sajnos ez nem így van és gondolom ezt Egyes sem felejtette el, szóval lassan tényleg muszáj lenne legalább elindulni.*
-Ne aggódj, találkozunk még! Tudom! *néztem rá még mindig széles mosollyal az arcomon aztán egy könnyed csókot leheltem a nyakára. Ezután azonban megfogtam a kezét és elindultam vele hazafelé...legalábbis amerre gondoltam, hogy lakik. Szóltam persze Arilonnak is, ha esetleg nem figyelt volna, ő pedig minden szó nélkül felkapta a kis rádiómat és követni kezdett bennünket. Azt hiszem Arilon egyértelművé teszi mások számára, hogy az egyikünk klón, így aztán furcsa lesz az embereknek, hogy kézen fogva császkálunk, de őszintén szólva... nem érdekel! Majd igyekszünk olyan utakon menni, ahol kevesebben járnak.*
-Nem tudom hogyan csináltad, de teljesen beléd bolondultam. *mondtam neki, miután vigyorogva rápillantottam és átkaroltam a derekát.*